Állok a tűzhely mellett, egyik kezemmel keverem a levest, a másikkal megfordítom az olajban fürdőző rántott karfiolt. Én is éhes vagyok már, és Ő is. De én tudok várni...
...a kisfiam sajnos nem. Türelmetlenül toporog mellettem, nyaggat, könyörög, tányérját és kanalát szorongatva percről percre fogy az amúgy is nyúlfarknyi türelme. Mindent bevetek: "Pár perc és kész lesz! Addig told oda az asztalhoz az etetőszéket! Addig igyál egy kis vizet! Addig készítsd ki Apa papucsát! Addig vedd fel az előkédet!" De néhány másodperc után újra áll a bál. Enni akar. Most. Rögtön. És akkor bepillantok a nappaliba, és észre veszem a szőnyegen a DUPLO kupacot. "Figyi, Zalán! Hozz egy piros kockát, és tedd bele a zsebembe!" A gyerek rohan, kutat, örül, hoz! "Köszi! Most hozz a másik zsebembe egy zsiráfot!" A gyerek gyorsabban rohan, nagyobb hévvel kutat, nagyon örül, majd megkapom a zsiráfot is. És ez így megy néhány percen keresztül. Zalán lelkes, vidáman fut ide-oda, gyakoroljuk a színeket, az állatokat, a formákat, az irányokat! Én közben elkészülök az ebédel, és kitömött zsebekkel ülök az asztalhoz!
Boross Nóra