Délután van, csöndes a ház, ki-ki a saját ágyában szuszog. Nekem is aludnom kéne, de "nincs rá időm." Sürgős énidőt kell élnem. Pedig az éjszaka megint zajos és mozgalmas volt: fogzás, szeparációs szorongás, telihold...stb.). De most mégsem alszom, inkább csak pihenek. Előveszem a dugi étcsokimat, bevackolom magam a kanapéra, nyomkodom a telefonomat, videókat nézek, könyvet vagy újságot olvasok.
Olyan értékes nekem ez a pár óra, amikor egyedül vagyok, figyelhetek magamra, kicsit kikapcsolhatom az anyuka-agyamat. Ilyenkor nem teregetek, nem mosogatok, nem pakolok. Csak élvezem a semmittevést és a csendet.
De nincs így ez minden nap, sajnos. Vannak olyan holdállások (heti 1x), amikor egyszerűen semmivel sem tudom rávenni Zalánt, hogy aludjon. Pedig voltunk délelőtt a játszótéren, mászott, szaladgált, lefárasztotta magát rendesen, de mégsem jön álom a szemére. Normális esetben 2,5 órát alszik délutánonként. Tehát, van igénye az alvásra, de a mumus-napokon mégsem jön össze. Nem tudok rájönni, hogy miért.
És ha Ő úgy gondolja, hogy ma nem akar aludni, akkor ehhez makacsul ragaszkodik is. Egy darabig csendben szenved, aztán rugdossa az ágyát, aztán énekel, aztán matat, aztán motyog, röhögcsél, aztán feljebb emeli a hangerőt, és lassan a szomszédok is hallják, hogy ma nemalvós napunk van. Ezen a ponton kezdek el aggódni, hogy az öccsét fel ne keltse. De még mindig hagyom, nem megyek be hozzá. Először persze magamat sajnálom, hogy ugrott a nyugis anyaszünetem, aztán pedig arra gondolok, hogy milyen kicsi még ez a gyerek, szüksége van az alvásra, aztán bevillan a délutáni/esti cirkusz, amire nem akarok jegyet váltani. De erről persze (megint) nem én döntök. Zalán tombol, ki akar jönni az ágyából, éhes, pisilnie kell, kakilnia kell. Mindent bevet. Feszültek vagyunk. Egymást hergeljük. Elszomorodom. Arra gondolok, hogy talán holnap aludni fog. De minden nap kéne neki...nagyon ráfeszültem erre a témára, sajnos.
Azt hittem, hogy ennek majd vége lesz, amikor oviba megy. Hát, nem lett. Egyik nap azzal fogad az óvó néni, hogy 2 perc alatt elaludt, másnap pedig azzal, hogy fent volt egész alvásidőben. De ha nem mondaná, akkor is tudnám, mert délutánra teljesen kifordul önmagából. Nehéz. El kéne engednem ezt a görcsöt, mert Ő is érzi, hogy mennyire érzékenyen érint ez engem. De nem könnyű. Szentül meg vagyok győződve róla, hogy az idegrendszerének szüksége van a délutáni alvásra minden nap.
Boross Nóra